Iroda, vulkán, tömegoszlatás - mindezt egy nap

St Kitts a hely neve, vagy ahogy sok helyi térkép jelöli: St Christopher. Ez egy kedves kis sziget kedves emberekkel, egy-két hajdan aktív vulkánnal a hajó körül. Alighogy megérkeztünk, beálltunk "munka-módba", vagyis a tömeg kezdett kígyózni a kikötő bejárata előtt. Számomra a nap az irodában kezdődik, majd ebéd után szabad vagyok este hatig, majd vacsora utántól zárásig a könyvesboltban segítek. Ez a nap sem indult másként. Kilenctől ültem a monitor előtt és kivételesen nem sok dolgom volt. Egy holland srác elsétált az irodám előtt, beköszönt és mellesleg megkérdezte, nincs-é kedvem felmászni a vulkánra, merthogy ők oda indulnak. Már hogy ne lenne! - válaszoltam, hiszen megérkezésünk óta szemeztem a hegyekkel. Ez az egyik hátránya, ha az ember sokat hajózik - megszokod a kék szint. Ezért volt a hegyek zöldje olyan csábító kezdettől fogva. Az egyetlen bökkentő az volt, hogy dolgoznom kellett.

Tíz óra körül ismét belebotlottam a srácba, még mindig nem mentek el. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem a főnökömet, esetleg csúsztathatnék-e 2 órát, hogy elmenjek mászni. Teljes döbbenetemre beleegyezett, és én már rohantam is a srácok után. Hátizsák, kamera, napozókrém, sportcipő, némi víz, napszemüveg, pár zseton a taxira. Nem vittem túlzásba a készülődést! :)

A taxi körbeautózott felünk a fél szigeten, merthogy az egyetlen ösvény a vulkánra a sziget másik oldaláról vezet fel. Igen szép tengerparti részeket láttunk, míg végre megérkeztünk a lepukkant kis faluba a parton. Onnan felnéztünk a vulkánra: laza 4000 láb választott el minket (merthogy szó szerint a tengerszinten álltunk), de mi az barátok között? :)
Persze, hogy a legrosszabb időpontban, dél körül kezdtünk neki a "sétának". És nem a srácok lennének, ha valamelyik is hozott volna napozókrémet magával. És még mondják, hogy nnők nélkül tudnának létezni... :) Szóval mászni kezdtünk, 5 sportos srác, meg én. El lehet képzelni... Amúgy sem voltam edzsésben, de 5 hosszúlábú sportautóval nem nagyon bírtam a tempót. Mászás közben 2 dolog járt az agyamban: 1. meghalok 2. ha nem itt, akkor majd ha visszaérünk a hajóra (HA visszaérünk), ugyanis este hattól dolgoznom kellett! Mászás közben találkoztunk helyiekkel, akik közölték, hogy esélyünk nincs felmészni a csúcsra, ugyanis az idő rossz és kb 4 órás masszív mászással érhető csak el szép időben. Vagyis teljesen esélytelen, hogy hatra visszaérjünk. Többször szóltam a srácoknak, hogy én visszafordulnék, mert nem akartam őket lelassítani meg bűntudatom is volt, hogy nem fogok visszaérni időre. Ők persze hallani sem akartak róla! A tempón nem lassítottak, de gyakrabban megálltunk pihenni, és a hátizsákomat is átvették, szóval igazán rendesek voltak. Ugye megértitek, hogy nincsenek képek a mászásról, az még inkább lelassított volna minket...

Íme a srácok. A fenti képen már a csúcson vagyunk, kezem, lábam, ruhám teljesen sáros - merthogy közben az eső is szakadt. Még szerencse, hogy az esőerdőben mászunk, vagyis az ágak annyira sűrűek, hogy az esőből csak pár csepp ér el minket. A krátert felhők borították, de egy rövid időre kitűnt, így sikerült egy pár képet csinálnom róla. Igazán szép volt!

A rögtönzött ebéd után páran lemásztak a kráterbe. Én úgy éreztem, elértem a saját határaimat, és inkább fent maradtam élvezni a kilátást. Alisdair (bal szélső) is maradt és ketten kommandóztunk kicsit a fák között, míg a többiek kötelekkel a derekuk körül másztak le a kráter aljába. Az eső eleredt és egy óvatlan pillanatban Alisdair megcsúszott. Én csak annyit láttam, hogy hirtelen a perem szélére lökött engem, és nem voltam biztos benne, hogy magamhoz húzzam át vagy inkább lökjem el magamtól és mentsem magam! Húzós egy pillanat volt, az biztos! Hál Istennek megúsztuk esés nélkül, de utána percekig csak ültünk a sárban és próbáltuk felfogni, mi történt. Igen közel kerültünk mindketten egy végzetes eséshez, és egy ilyen felettt még én sem tudok csak úgy átsiklani...

4 óra magasságában értek vissza a fiúk a kráterből, vagyis a helyiek tévedtek, mi sokktal jobb időt futottunk, hiszen 2,5 óra alatt felértünk. Az út lefelé már sokkal gyorsabb és könnyebb volt, így volt időm fotózni is. Alább egy hatalmas fát láttok hatalmas gyökerekkel, színes gyökereket egy másik fa alatt meg egyéb szépségeket.



A túra végén megéheztünk, ezért a mellettünk elterülő cukornádültetvény néhány növényét megkóstoltuk. Igen finom, csak a trükköt kell tudni. Nem szabad rágni, csak kiszívni az édes nedveket. :) Különben köpködheted a darabokat, mint a szivarnál.

A visszaútra sikerült egycsípnünk egy buszt. A probléma csak az volt, hogy nem visszafelé vitt minket, hanem az ellenkező irányba kezdte el megkerülni a szigetet, így az út kicsivel tovább tartott. de csodák csodájára, hat után 10 perccel sárosan, "szagosan", szakadt és vizes ruhákban, de beestem a munkahelyemre, és a kíváncsi tekinteteket elkerülve dolgoztam éjfélig. Tömeg pedig volt, nem is kicsi! Hossssssssssszú egy nap volt, de NAGYON megérte. Ahogy Bon Jovi énekli: I will sleep when I am dead! (majd alszom, ha már meghaltam!)