Hajózás a Kieli csatornán és az északi-tengeren

Üdvözlet Hollandiából!

Január 24-én, csütörtök éjfél után nem sokkal megérkeztünk Vlaardingen-be, Rotterdam kikötőjébe. Kb 10 napig leszünk itt, ezidő alatt néhány konténernyi könyvet és kaját kell a hajóra felhordani, plusz még néhány új ember is csatlakozik hozzánk, mielőtt átszelnénk az Atlanti óceánt.

Az utunk (sajnos) simán ment, na jó, egy picit dülöngélt a hajó, de semmi komoly. Legalábbis szerintem. 1-2 munkatársam kissé zöldes árnyalatot vett fel, és itt eszembe jutott, hogy ez valóban egy közösségépítő foglalkozás. Lehetsz fekete, fehér, ázsiai vagy arab, tengeribetegség esetén mindenki ZÖLD! :) A kultúrák közti különbségek eltűnnek, csak a mindent átható émelyítő érzés marad meg, ami viszont összekovácsolta a betegeket.

A hajózás napján mindig is lehetett érezni a levegőben, hogy mi készül - a purser idegesen rohangál fel-alá, a kapitány meg a tisztek a fehér uniformisban feszítenek, a szobákban meg a közös helységekben előkerülnek a kötelek meg biztosítópántok, mindenki izgatottan készül az útra...stb. Ilyenkor az egész hajó légköre megváltozik, szinte érezni lehet a pezsgést. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a repülő nekifut a felszállásnak. Csupán az a különbség, hogy ez az állapot nálunk több óráig tart. :)

Reggel 8 órakor járt le a shore pass (kikötői engedély, amit mindenkinek magánál kell tartania, kvázi az útlevelünk és tartózkodási engedélyünk, ugyanis mi matrózként vagyunk regisztrálva), vagyis ez idő után már nem hagyhatjuk el a hajót, ami azzal a következmánnyel jár, hogy a többieknek kell feljönni, ha még el akarnak búcsúzni tőlünk. A Logos Hope-ról sokan átjöttek elköszönni az emberektől, a hajótól. 9.30 körül viszont már nekik is el kellett hagyni a hajót, vagyis végre csend és nyugalom szállta meg a házunkat. Vagyis szállta volna meg, ha a tömeg a parton nem kezd el egyre hangosabban kiabálni. Mi a parancsnoki hídról figyeltük az eseményeket. A süvítő szél ellenére rengetegen álltak a parton, mindenki látni akarta, amint ez a nemrég leselejtezett és teljesen kiürített hajó újra megtelik élettel. Nagy üdvrivalgás fogadta a horgony felhúzását. A generátor már tegnap este óta üzemben van, vagyis a zaj azóta csak fokozódik. Az izgalom kezdett a tetőfokára hágni, mikor a feljáró a levegőbe emelkedett. Én csak álltam fent a hídon, néztem le a sok kis szines pontra, kapaszkodtam a fényképezőgépembe, és egyre csak az járt a fejemben: te jó ég, ez tényleg történik! Nem csak álmodom vagy elképzelem, hanem valóban itt fent vagyok a fedélzeten, és percek múlva elkezdődik megint az utazás... Nagyszerű élmény!

A srácok a mi hajónkról még tettek egy utolsó tréfát: a Logos Hope aljára ráfestették éjjel a "szeretünk titeket, üdv: L2" feliratot, amin reggel mindenki jót derült. 10 óra után nem sokkal feljött a hajóra a révkalauz és nem sokkal később a kikötéshez használt kötelek is a vízben landoltak. És a hajó megmozdult! Ekőször csak egy picit, majd egyre jobban billegni kezdett, végül lassanként távolodni kezdett a parttól. Volt nagy üdvrivalgás, kiabálás, dudálás, minden. AZtán az arcok kezdtek elmosódni, a hangos kiabálások foszlányait kezdte a szél elnyomni, végül a kieli kikötő is egyre kisebbnek látszott...

Egy órával később beértünk a Kieli Csatorna bejáratához, ahol át kellett zsilipelni. nem semmi, ahogy ezeket a hatalmas hajókat egymás mögé felsorakoztatják, szinte kicentizve a kanyarodást. Le a kalappal előttük, de komolyan! Még élveztem volna a látványt, de úgy tűnik, nem számít a világ melyik részén vagyok, januárban juszt is kitör rajtam az influenza! :( lázasan feküdtem a szobámban, és élveztem, ahogy a hullámok mozgatják a hajót és álomba ringatnak... -nának, ha nem köhögnék percenként. :(

Este 7 felé ismét egy zsiliphez érkeztünk, ahol ismét centizték a parkolást. Háááát, ezúttal elmérték egy kissé, és hát megjelöltük az egyik csatornában parkoló bárkát... Kérdem én, hogy lehet egy forgalmas zsilipnél parkolni egy teknővel??? Ja? Hogy a révkalleré? Az más. Akkor legalább nem gáz, hiszen a saját csónakját húzta meg :)

Hamarosan kiértünk a nyílt tengerre és a hajó érezhetően jobban kezdett billegni. Én élveztem, még senki sem lett tengeribeteg, ami jó jel, figyelembe véve, hogy rossz időt jósoltak másnapra. A szobában minden értékes és törékeny dolgot a földre pozícionáltam, és kikötöttem a polcokon lévő cuccaimat. Reméltem, túlélik az északi-tengert...
(a képen talán nem jön át, de hatalmas hullámok voltak, a sós vízpermet szállt mindenfelé, a háttérben meg éppen ment le a nap, remélem, látszanak a pirosas hullámok)